Tavaly , valamikor még a télen, túrt nekem a Flóriánban a Zuram egy nagyon aranyos kis kardigánt, egy baj volt vele, az átkötője nem volt az igazi, így hát levágtuk róla...gondoltam, majd összetűzöm egy kis ziherejsztűvel, persze nem találtam meg azt sem, pedig volt nekem olyan is valamikor, minden esetre fenekestül felforgattam miatta a varrós fiókot,de semmi, hát gondoltam sebaj! , jó lesz az a pulcsi így is, nyitva és lógva...de nem jó, nem teccik, így tegnap reggel,mikor beértem, azonnal oda mentem Zs.-hez, aki csak amolyan távoli kolleganő, távoli,mert nem igazán vagyunk munka kapcsolatban, csak néha csivitelünk erről és arról, Zs. mostanában fogyózik és csinosodik, feltűntek az ékszerei, hát gondoltam, biztos tud egy boltot ajánlani,ahol találok magamnak egy brosst...igen,mert tegnap reggel már inkább egy brossra gondoltam, de persze hiába kérdeztem Zs.-t, nem tudott olyan üzletet , ami a közelben van, én pedig nem megyek át a hídon egy tűért...:)
Aztán ma reggel, ahogy otthon ültem és ittam a kávémat - asszem a harmadikat éppen - ,megjött a gondolat, tudod melyik, ami jön, és aztán megy, de a lényeg a bizonyosság....
Pedig addig nem is gondoltam vele, sőt! Én csak vártam a kéményseprőt, meg hogy visszakapjam a netet és közben a kávé mellé érkezett a megérzés.
”Belépek az ajtón, Zs. oda rohan hozzám, átnyújtja nekem a brosst ,én pedig boldogan veszem a kezembe, huss!” Csapó indul...
Ekkor hirtelen meguntam a várakozást, és cselekedtem.A kulcsot leadtam a szomszédnál, várja ő tovább helyettem is a feketeruhás szerencsehozókat, a modemtől is könnyű búcsút vettem, beültem az autóba és bejöttem...
Gyönyörűséges...kicsi kerek és ezüst, itt van előttem:)
Pont olyan,amire vágytam Bross...
