Minap Mácsai Pál mesélt a rádióban a művészetről , így jött szóba többek között ,hogy Shakespeare Hamletjét pont annyiféleképpen lehet élvezni, ahány rendező színre viszi azt. És igen, valóban, az,hogy ki hogyan ad vissza valamit, bármit, legyen az vers, színdarab, zene, azzal teszi hozzá önnön magát a dolgokhoz és attól lesz minden olyan más és egyedi .
Már nem is tudom pontosan hogy kezdődött, de valahogy úgy volt az egész,hogy mindig amikor felnéztem a polcra reggelente, akkor szembe jött velem a kis üveg, de én nem vettem le, nem én,ne képzeld, hogy lutaságból, hanem inkább az elveim miatt,szóval így utólag akár azt is lehet mondani,hogy elvből lettem beteg :)
...avagy „Pillangó" .
Egy film, amiről nehéz írni bármit is, amit nem igazán lehet elmesélni, amit mindenkinek ajánlok, aki éppen most egy kis vidámságra, bájra, szépségre és szeretetre vágyódik és aki esetleg kíváncsi arra, hogyan is születik a pillangó...:)
„Philippe Muyl írta és rendezte is egyben a filmet. Egyik feladatot sem végezte különösebben kiemelkedően, de a két főszereplő könnyed és egyszerű játéka sokat javított a helyzeten. Bájos patentokból építi fel a történetet, enyhén szentimentális, megható és meghitt pillanatokat teremtve. A "Pillangó" intelligens és toleráns mese, pontos karaktertanulmányokkal és a lepkeség számos pozitívumával ellátva. Muyl egyszerűen szórakoztató, képileg áttetszően tiszta, és szelíd filmet készített, mely tizenéves gyerekek és nagyszülők számára is befogadható, egy manapság ritkaság számba menő többgenerációs mozi.„
(port.hu)
Egy ideje annyi minden jön velem szembe, hogy csak győzzek szelektálni mi az ami érdekel, amit másnak is javasolhatok,de ami nekem is jó persze, mert hát azt csak úgy érdemes...szóval először mindig kipróbálom, és ha tetszik, ha jó, akkor javallom is azt...
„The Camino de Santiago is a dream of mine and one day I will do it!„ - olvasom az egyik hozzászólást a filmajánló video alatt...igen, sok-sok ember nagy álma végig járni a nagy “El Camino de Santiago”-t , Szent Jakab pedig – gondolom én - csak nézi és nézi ezt a rengeteg embert, a sok útkeresőt...mert hát aki ennek az útnak neki vág,valljuk be őszintén, az mind keres valamit, egy bizonyos céllal indul el ennek a sok ezer kilométernek, s biztos vagyok benne, hogy aki ezt végig csinálja, az más emberként tér majd vissza.
Végre eljutottam ma hajnalban odáig,hogy megvilágosodtam...napok óta nem hagy nyugodni az a tény, amit T. pökhendi módon vágott a fejemhez, onnan egészen magasról és fölényesen, mikor is szóvá tettem neki azt,hogy én nem lennék olyan büszke a helyében arra a gázártámogatásra ami neki alanyi jogon jár a három gyereke miatt, mert miért kell állami segítség annak, aki amúgy is jó anyagi körülmények között él, miközben milliók éheznek ebben az országban és napi megélhetési gondokkal küzdenek a létminimumon,vagy az alatt...nos, erre az volt a válasz,hogy igen, negatív diszkrimináció van és volt is, hiszen mindig is voltak királyok és szolgák, hát akkor...?, nos ezzel csak az a baj,hogy nem mindig voltak királyok és szolgák, de most bizony vannak A nagyon szegények és vannak A KIVÁLASZTOTTAK, konkrétan ők, a T. féle jól kereső, ám megtámogatott nagycsaládosok, azok, akik a nemzetért tesznek, a közjóért vállalnak be kettőnél több gyereket, és ezért az állam hálás is, nagyon hálás nekik...és ők végre királynak érezhetik magukat.
A legnagyobb baj azonban, hogy ezt ők el is hiszik...
Azt mondja a Fehér Anna, hogy azért is szereti olyan nagyon az immáron 16 hónapos kisfiát,mert olyan nagyon türelmes velük ez a gyerek...addig magyarázza a dolgokat, míg megérti anya és apa is.
Nekem nagyon tetszett ahogy ezt mondta, mert ugye az ember hajlamos azt bizonygatni és arról mesélni ,hogy ő milyen türelmes a gyerekéhez...na igen,erre a mondatára csend lett a stúdióban is .
Van az a helyzet,amikor nézel egy filmet és nem bírsz moccanni sem, minden idegszálad megfeszítve figyeled mi történik, kockáról kockára egyre jobban lebilincsel a történet, erre mondják ,hogy magával ragad...
Honnan tudja mire vágyom titokban, főleg meg úgy,hogy nincs is ott velem, így nem hallhatja ahogy másoknak kimondom hangosan mennyire nagyon is szeretném...?
Tán valóban össze vagyunk kötve azzal az arannyal átszőtt selyemszállal köldöktől köldökig, mely a szemnek láthatatlan , de mégis bizonyossá válik mindannyiszor, hogy igenis létezik, mikor egymás gondolatát is tudjuk és érezzük még mindig ennyi év után...?
Picikét mindig szomorú leszek, mihelyst megérzem hogy múlik a nyár, holott imádom én az őszt, sőt, az utóbbi sok-sok évben ez lett a kedvenc évszakom és mégis rám tör ilyenkor a hiány érzete, nem értem magam...nem értem , hiszen még el se múlt igazán, itt van velem, velünk, benne élünk, de ahogy a szeptembert leírva látom, vagy csak meghallom kimondva nevét, máris másképpen süt a nap és vele nyúlnak az árnyak, akár ha varázsütésre költözne be az ősz közénk, pedig tehetné csendben és lopakodva is, jobban állna neki valahogy, ahogy nekem is jobban állnak az ősz színei majd ha levetem a nyári ruhákat, s magamra öltöm őket, éppen úgy, ahogy a természet is teszi...egészen más lesz újra minden , igazi megújulás ez, ó az a csodás színkavalkád, amit megfesteni sem lehetne szebben, s persze az illatok, ízek és a fények is, melyeket magával hoz ez az évszak, mind egészen a lélekig hatolnak, s ami a legszebb nekem az őszben talán az a mindent átható nyugalom és lelassulás...ahogy pörög a nyár, gyorsan és forrón magával repítve az időt s vele együtt minket is, pont úgy nyugszik meg a lélek ilyen tájt, s kerül minden a helyére újra és újra.
Hát persze,hogy imádom az őszt, buta lennék ha nem tenném...
Tegnap moziba mentünk.
Két jegyet vettünk, így aztán izgultunk kicsit befelé menet, hogy ki ne szúrja a jegyszedő néni Macit és Kismacit, akik a nagy táskában lapultak a férjem oldalán....de nem szúrta ki :)
Hazafelé menet természetesen megbeszéltük a filmet, azt mondták mindketten,hogy a vége felé nagyon féltek tőle, hogy Ted meghal esetleg, de aztán megnyugodtak.
Mondtam is nekik, hogy ha kicsit bele gondoltak volna, akkor nem félnek, hiszen logikusan nézve a dolgot, egy plüssállat soha nem halhat meg,hiszen ő „ csak” plüssből van.
Vagy mégsem? :))
Először nem tudtam mire vélni ezt a fura és kellemetlen érzést a tengernél, mert hát mi a fenétől fájdul meg az ember hónalja konkrétan? Mondjuk eszembe se jutott elsőre,hogy van nekem hónaljizmom is, de aztán nem volt mese, bizony rá kellett jöjjek,hogy amit én érzek, az bizony a matracizomláz :)
Az ember gyanútlanul elmegy egy nia táborba, napi rendszerességgel mozog eléggé intenzíven, és tessék , mi történik? , bedurrannak a matracizmai...vicces.
Nekem legalábbis az :)
Szó se róla, tényleg baromira befűtöttek odakint, persze a légkondiban ezt nem érezni, de ha eljön az ebédidő, akkor az nekem egyben magával hozza a kinti létet is az evésen kívül.
„A pincér félig ébren nyitott szájjal a pulton matat,
A csapos int, hogy az utolsó kör megint miránk maradt.
Bólintok, egy lusta gondolat a szavamba vág.
Mellém zuhan a tegnap (jaj ne!), igazán fülledt társaság... „
Azt mondja nekünk minap éjjel az az édes pofa, az a rózsaszín inges teli szájjal mosolygós vrboskai étterem tulajdonos, hogy mi lehet annál jobb,mint amikor hat nő ül az asztalánál? Hát igazából én azt nem tudhatom, hogy neki mi lehet ennél is jobb, de szerinte This is the Best...:)
Igazán jó volt rápihenni a múlt héten a jövő heti nyaralásra, az édes semmittevés a Balcsi partján, a finomságokkal teli tányérok, a hűsítő habok és a meleg hévíz, barnulás felső fokon, olvasás, hosszú beszélgetések, éjszakába nyúló tét nélküli kártya csaták a finom balatoni borok társaságában, mind arra voltak jók, hogy az idővel együtt lelassuljak én is , s hogy kiessek végre a pörgős hétköznapokból, hogy kicsit ellustuljak végre és ne gondoljak másra csak arra, hogy de jó nekem...lélekben pedig már OTT vagyok, s ugye nem túlzás, vagy az? :) , de már álmomban is számolom a perceket, mikor majd újra meglátom a tengert, s ezt a csodálatos szigetet, amire annyira vágyom mióta csak először a földjére léptem, olyan álomszerű lett hirtelen a valóság és mégis igaz, igen, be kell hogy lássam, hogy újra eljutok oda, ráadásul így, ahogy...
Mostanában annyi mindent és mindenkit próbálok megérteni és bizony benne van a pakliban,hogy úgy járok, hogy nem értem...
„A Mester vidám hangulatban volt, a tanítványok pedig kíváncsiskodtak. Azt akarták tudni, hogy volt-e valaha lehangolt, levert.
Volt.
Akkor meg azt akarták tudni, hogy igaz-e az, hogy állandóan boldognak látszott.
Igaz volt.
Ezek után már csak mindennek a titkát szerették volna tudni.
– Ez a titka – válaszolta –: minden annyira jó vagy rossz, amennyire mi annak tartjuk.”
Anthony de Mello
$###LEAD_END###$
Első este egy akkor még számomra teljesen idegen ember hozzám fordult és azt mondta nekem: „Legyen mindig jó kedved!”
Szíven ütött ez a mondat, elsőre nem tudtam miért, de aztán gondolkozni kezdtem az értelmén.
Először felháborodtam,hogy mondhat valaki nekem ilyet, látszik,hogy mennyire nem ismer, mert ha úgy lenne, tudná,hogy én általában igenis jókedvű ember vagyok.
De valóban az vagyok? És általában az vagyok? Nem, az utóbbi időben egyáltalán nem voltam jókedvű, sőt. Sokkal többször voltam lehangolt állapotban, ideges, és feszült,mint vidám és felszabadult.
Ha egy olyan embertől hallom ezt, akit már régóta ismerek, tán meg se hallom, amit mond,de így...?
És amikor idáig jutottam a gondolataimban, valami megváltozott itt belül. Úgy éreztem, igenis hallgatnom kell erre az emberre, és elengedni magam, meg mást is. Mindent elengedni,ami nyomaszt, ami leszívja az energiáimat, és csak magamra koncentrálni, no meg mindazokra akiket teljes szívből szeretek, s mindarra, ami körülvesz.
Azt mondják, létezik olyan,hogy teljes befogadás. Eddig leginkább a szerelemhez tudtam kötni ezt a fogalmat,most azonban valami egészen mást éltem meg...
Lehetséges, hogy az ember kilép magából és némán szemlélődik, valahonnan onnan felülről? Úgy tűnik igen.
És olyan,hogy ugyan érzi,hogy része a természetnek, amit eddig is érzett, de ugyanakkor ráébred,hogy az a sok szépség ami őt körülveszi, az érte is van? Hogy nem csupán porszemnek érzi magát, hanem erősnek és szépnek...?
Létezik olyan, hogy hirtelen azt érezzük,minden a miénk és csak rajtunk múlik...?
Ha akarom, tenyerembe fogom a napot, s ha kedvem van lehúzom az égről a hegyek mögé, hogy aztán a csillagos ég alatt folytassam éber álmomat, s a csillagok úgy pulzálnak felettem, hogy ha nem vigyázok, mind a nyakamba esnek, vagy pont fordítva, én is azzá válok...?
S amott, a hold kis sarlóját is zsebre vághatnám, de mit szólna a tenger, ha elrabolnám tőle, s én hogyan ringhatnék a vizén,miközben élvezem a dagályt, melyet éppen ő intéz neki...?
Létezik,hogy magamtól ráébredek arra,hogy minden mindennel összefügg, s hogy újra azt érezzem, nem vagyok hiábavaló, hogy valaminek a szerves része vagyok...?
S vajon lehetséges-e egy rezgésszámon élni olyan emberekkel napokon át, akikről eleddig azt se tudtam,hogy a világon vannak, s úgy mosolyogni rájuk, annyi örömmel és olyan tiszta szívből, amit anélkül,hogy jókedvű az ember lehetetlenség?
Ma már nyugodt szívvel jelentem ki,hogy bármit megtörténhet:)
Augusztusban tehát irány a tenger!
Pont ide visz az utam ráadásul,mondhatnám tőlem függetlenül, de ilyet mondani nagyon nagy csacsiság lenne..mégis egyenlőre nehéz elhinni,hogy eljutok újból Hvarra, és ott is Vrboskára és ott is pont oda,ahol anno laktam ...hát akkor legyen így.Én aztán nem bánom :)))
Ma reggel arra ébredtem,hogy felhős az ég, bezzeg tegnap hogy sütött, istenem...na szóval, miközben láttam,hogy odakint nagyon nemkék az ég, magam előtt élesen megjelent a hajnali álmom,ami nagyon nem volt jó álom, előre szólok...
Álmomban valahol voltunk a Zurammal, nem messze az otthonunktól, de mégis pont olyan messzi ,hogy ne jussunk haza időben és túl közel ahhoz,hogy lássam, micsoda vihar közeleg felénk. A hegy felett nagyon sötét és furcsa felhők kavarogtak, folyamatos morajlás kísérte a villámlásokat és azok a villámok sem hétköznapiaknak tűntek, sőt...hatalmas csillag alakú fényes izék potyogtak lefelé az égből, egészen vakítóan ragyogták be a sötét horizontot és mikor földet értek, akkor bumm!!!, felrobbantak. Dermedten bámultam mindezt a távolból, miközben hallgattam a rádióban a híreket:
„ Mexikói eredetű különleges vihar érte el hazánkat, amely néhány órán belül eléri Budapest körzetét is...”
46 fokot mutatott reggel nyolckor a hőmérő, tudom, rásüt a nap, na de akkor is, ez itt közép-Európa kérem, nem pedig az egyenlítő pár fokos kilengéssel, csak győzzem a napot ma is, légkondi az autóban, no meg idebent, aranyat ér most esküszöm, na meg a friss kerti mentából készült tea...ez most így bírható, otthon csak szenvedés lenne,a nap már arrébb vonult és nem süti telibe a hőmérőt, tán már csak 42 a fok, nem tesz különbséget, Peni vödrében friss hideg a víz, remélem bírja majd szegény, reggel lihegve feljött és beköszönt ,aztán ment vissza és bebújt a szőlő alá... ott ahol hűvös a föld, ott jó neki, ott édes a pihenés, nem kell gép ami hűti, ő gondoskodik magáról ösztönösen, megy a hideg után,ahogy a nap fordul az égen, úgy keresi ő is a helyét, s ahol árnyékot talál, ott lehever , próbálja átaludni a forróságot, pihenni, nem mozogni, mert ő tudja még hogy kell ezt csinálni, zsigerből hozza magával a tudást, ha tehetném oda kuporodnék a közelébe, hogy őrizzem az álmát, ahogy esténként teszem, mióta már nem bír bent aludni, néha elég 10 perc, negyedóra a hintaágyban, s ő már alszik is a lábamnál a fűben, hallom ahogy megnyugszik végre, ahogy elhalkul az a fáradt lihegés, egyenletes és nyugodt lesz a légzés, s mielőtt lefekszem aludni, mindig lenézek a kertbe ,hogy lássam, ott van-e az ablakom alatt, hát ott van bizony,mi így őrizzük egymásnak az álmát, még ebben a hőhullámban is...
Na most aztán nem akarok sírás-rívást hallani,hogy milyen sz@r ez a nyár, meg hideg,meg esik, hát nem, most tessen csak örülni,mert végre ide ért az afrikai eredetű légtömeg és meghozta nekünk végre a meleget...örülünk ugye? :)
A Nagy Indiánkönyvet nem olvastam el gyerekként, mert az túlságosan fiús dolognak tűnt számomra, ugyanakkor imádtam hallgatni az indiános rádiójátékokat és persze a moziban a Matinén mi mást is vetítettek a legtöbbször, mint indián filmeket?:) Emlékszem Gojko Mitichre és a kvarcórájára, nem is értem miért kellett neki a forgatásra óra...?
Igazából sok mindent nem értettem még akkoriban, nem csak ezt, de ezen legalább jókat röhögcséltünk a mozi után. A filmeken persze sírtunk,legalábbis én. Minden indián filmet sikerült végig bőgnöm.
Ki tudja miért...?
Az elalvással semmi baj nem volt, sőt, néhány oldal után kiesett a „Százéves ember...” is a kezemből, még hallgattam 2-3 másodpercig Peni nyugodt horkolását, aki a szélvihar elől ismét csak bemenekült a lakásba, majd egyszerűen megszűnt körülöttem a világ, és mély álomba merültem, hupsz...
Nem tudom meddig tartott ez a mélység, mert aztán mégis csak felébredtem, azaz hogy éberkedtem inkább, tudod milyen érzés az amikor ébren álmodunk , nekem speciel olyan,mint ha én irányítanám az álmaimat, ami részben jó is, mert nagy meglepetés nem érhet, ugyanakkor meg nem igazán pihentető...persze bennem volt a drukk, mert az mindig bennem van, ha nem a megszokott időben kelek másnap, az ébresztő ugyanis félórával előbbre lett állítva, de nem hiszem ,hogy ez lett volna az igazi ok. Inkább arra voksolok,hogy ma éjszaka minden összejött...vagyis egy igazi konstelláció állhat csak az éberségem megett:)
Kezdődött ugye a széllel, aminek éppen tombolhatnékja támadt, nem is értem honnan érkezett és hová lett , de hát a szél az ugye ilyen, bolondkérdimértviszel...
Aztán ne feledjük, hogy ott van a Hold , amelyik gondolom épp tele lehet – ki nem?-, bár napok óta inkább csak érzem a jelenlétét, ahogy a felhők mögül leselkedik rám kajánul és hát persze az i-re a pont az a Vénusz maga, aki pedig fogta magát ma hajnalban és átvonult a Nap előtt csak úgy...megvallom őszintén tervbe se vettem,hogy megnézzem a „jelenséget”,miután a korán kelésnél csak kevés dolgot utálok jobban, abban azonban biztos voltam,hogy hatással lesz rám, nem is kicsit.
Minden esetre kíváncsi természetű vagyok, így ma megnéztem a neten amit élőben kihagytam és rájöttem,szabad szemmel úgy sem láthattam volna ezt a csodát, így nem bánkódom egy cseppet sem,hogy nem keltem miatta idejekorán.
De legalább éreztem...:)
A kép : INNEN
Miközben tegnap meg lettünk dicsérve nagyon-nagyon, azon gondolkoztam végig, hogy milyen klassz dolog jutott nekem már megint az életben, nem csak azért mert tanultam valami olyat, amit tényleg szívvel-lélekkel és nagy odafigyeléssel csinálhatok, hanem mert olyan színes és érdekes emberekkel járhattam egy csoportba 3 éven keresztül, ami egyszerűen mondva klassz! :) Nem csak E. küzdött végig a könnyeivel, miközben személyre szólóan értékelt bennünket, hanem mi is, volt akinek kicsordult és persze volt olyan, akinek bent rekedt, de ez mit se számít olyankor, mikor a lelkek összeérnek. Befelé sírni nem is olyan lehetetlenség, dehát nem igaz...?:)
Szóval elmúlt ez a három év, elrepült hamar,és mi észrevétlenül nőttünk és csiszolódtunk egymáshoz ez idő alatt, s tegnap a vizsgán csodás egységet alkottunk mi ott, a kilencek biza!
