„A Mester vidám hangulatban volt, a tanítványok pedig kíváncsiskodtak. Azt akarták tudni, hogy volt-e valaha lehangolt, levert.
Volt.
Akkor meg azt akarták tudni, hogy igaz-e az, hogy állandóan boldognak látszott.
Igaz volt.
Ezek után már csak mindennek a titkát szerették volna tudni.
– Ez a titka – válaszolta –: minden annyira jó vagy rossz, amennyire mi annak tartjuk.”
Anthony de Mello
$###LEAD_END###$
Első este egy akkor még számomra teljesen idegen ember hozzám fordult és azt mondta nekem: „Legyen mindig jó kedved!”
Szíven ütött ez a mondat, elsőre nem tudtam miért, de aztán gondolkozni kezdtem az értelmén.
Először felháborodtam,hogy mondhat valaki nekem ilyet, látszik,hogy mennyire nem ismer, mert ha úgy lenne, tudná,hogy én általában igenis jókedvű ember vagyok.
De valóban az vagyok? És általában az vagyok? Nem, az utóbbi időben egyáltalán nem voltam jókedvű, sőt. Sokkal többször voltam lehangolt állapotban, ideges, és feszült,mint vidám és felszabadult.
Ha egy olyan embertől hallom ezt, akit már régóta ismerek, tán meg se hallom, amit mond,de így...?
És amikor idáig jutottam a gondolataimban, valami megváltozott itt belül. Úgy éreztem, igenis hallgatnom kell erre az emberre, és elengedni magam, meg mást is. Mindent elengedni,ami nyomaszt, ami leszívja az energiáimat, és csak magamra koncentrálni, no meg mindazokra akiket teljes szívből szeretek, s mindarra, ami körülvesz.
Azt mondják, létezik olyan,hogy teljes befogadás. Eddig leginkább a szerelemhez tudtam kötni ezt a fogalmat,most azonban valami egészen mást éltem meg...
Lehetséges, hogy az ember kilép magából és némán szemlélődik, valahonnan onnan felülről? Úgy tűnik igen.
És olyan,hogy ugyan érzi,hogy része a természetnek, amit eddig is érzett, de ugyanakkor ráébred,hogy az a sok szépség ami őt körülveszi, az érte is van? Hogy nem csupán porszemnek érzi magát, hanem erősnek és szépnek...?
Létezik olyan, hogy hirtelen azt érezzük,minden a miénk és csak rajtunk múlik...?
Ha akarom, tenyerembe fogom a napot, s ha kedvem van lehúzom az égről a hegyek mögé, hogy aztán a csillagos ég alatt folytassam éber álmomat, s a csillagok úgy pulzálnak felettem, hogy ha nem vigyázok, mind a nyakamba esnek, vagy pont fordítva, én is azzá válok...?
S amott, a hold kis sarlóját is zsebre vághatnám, de mit szólna a tenger, ha elrabolnám tőle, s én hogyan ringhatnék a vizén,miközben élvezem a dagályt, melyet éppen ő intéz neki...?
Létezik,hogy magamtól ráébredek arra,hogy minden mindennel összefügg, s hogy újra azt érezzem, nem vagyok hiábavaló, hogy valaminek a szerves része vagyok...?
S vajon lehetséges-e egy rezgésszámon élni olyan emberekkel napokon át, akikről eleddig azt se tudtam,hogy a világon vannak, s úgy mosolyogni rájuk, annyi örömmel és olyan tiszta szívből, amit anélkül,hogy jókedvű az ember lehetetlenség?
Ma már nyugodt szívvel jelentem ki,hogy bármit megtörténhet:)
Augusztusban tehát irány a tenger!
Pont ide visz az utam ráadásul,mondhatnám tőlem függetlenül, de ilyet mondani nagyon nagy csacsiság lenne..mégis egyenlőre nehéz elhinni,hogy eljutok újból Hvarra, és ott is Vrboskára és ott is pont oda,ahol anno laktam ...hát akkor legyen így.Én aztán nem bánom :)))
