Van az a helyzet,amikor nézel egy filmet és nem bírsz moccanni sem, minden idegszálad megfeszítve figyeled mi történik, kockáról kockára egyre jobban lebilincsel a történet, erre mondják ,hogy magával ragad...

Velem is ez történt szombat éjjel, mikor elindítottam a lejátszót, fogalmam sem volt róla milyen filmet „ kaptam”, ott várt a gépen, én pedig gyanútlanul rákattintottam a Play gombra, minden előzetes info nélkül belemerültem egy drámába, vagyis egy álomba, mondhatnám azt is,hogy egy rémálom sorozatba. Gyönyörű, ugyanakkor félelmetes is ez a film , de nem igazán az álmok miatt, inkább talán azért, mert közben azon gondolkoztam, hogy ebben a világban amiben élünk, ki számít vajon normális embernek ? , ki az egészséges és ki a beteg, s vajon nem -e az egészséges manapság, ha valaki beteg...? Hogyan jut el valaki az őrület határáig, ha van olyan egyáltalán, és ha felismeri egyedül, hogy mifelé is tart,akkor van-e segítség, bizalom és megértés a félelmeken kívül?

Persze a jó ideje visszatérő kérdésemre ismét nem kaptam meg a választ,mármint hogy azért támad – jelen esetben ráadásul kísért- egy gondolat, amiből aztán történés is lesz,mert működnek a megérzéseink, vagy azért történik meg valami, mert rá gondolunk.?

Lehet, soha nem fogok erre rájönni, mint ahogy arra is magamnak kell megadnom a választ,hogy a film végén az a vihar még mindig álom volt, vagy maga a valóság?

Úgy gondolom az utóbbi, de persze ezt is rám bízta a rendező...