Picikét mindig szomorú leszek, mihelyst megérzem hogy múlik a nyár, holott imádom én az őszt, sőt, az utóbbi sok-sok évben ez lett a kedvenc évszakom és mégis rám tör ilyenkor a hiány érzete, nem értem magam...nem értem , hiszen még el se múlt igazán, itt van velem, velünk, benne élünk, de ahogy a szeptembert leírva látom, vagy csak meghallom kimondva nevét, máris másképpen süt a nap és vele nyúlnak az árnyak, akár ha varázsütésre költözne be az ősz közénk, pedig tehetné csendben és lopakodva is, jobban állna neki valahogy, ahogy nekem is jobban állnak az ősz színei majd ha levetem a nyári ruhákat, s magamra öltöm őket, éppen úgy, ahogy a természet is teszi...egészen más lesz újra minden , igazi megújulás ez, ó az a csodás színkavalkád, amit megfesteni sem lehetne szebben, s persze az illatok, ízek és a fények is, melyeket magával hoz ez az évszak, mind egészen a lélekig hatolnak, s ami a legszebb nekem az őszben talán az a mindent átható nyugalom és lelassulás...ahogy pörög a nyár, gyorsan és forrón magával repítve az időt s vele együtt minket is, pont úgy nyugszik meg a lélek ilyen tájt, s kerül minden a helyére újra és újra.

Hát persze,hogy imádom az őszt, buta lennék ha nem tenném...