micsodaútjaim

Péntek este végre én is oda értem az Irodalmi szalonba, amit Kinga tart már hónapok óta havi rendszerességgel, erős elszántságomról tettem tanulságot, mikor is úgy rendeztem az estémet, hogy senki nem tarthat vissza. Nem is tartott :)

Ahogy öregszik, úgy neki is egyre több a baja, lassan alig hall és a látása is gyengébb lett, a szaglásával nem tudom mi a helyzet, de ami a legrosszabb az a lába, vagy csípője, nem is tudom melyik a betegebb, eddig csak nehezen állt fel fekvő helyzetből, de mostanában séta közben egyszerűen szétcsúsznak a lábai egyik pillanatról a másikra, eleinte még ő is megijedt, gondolom értetlenül állt feküdt a helyzet előtt, de hamar rájött,hogy ebből is van kiút, innen is fel lehet állni és ő feláll és megy tovább,mintha mi sem történt volna, van valami ebben az egészben, valami megható, valami nemes, valami olyan szépség,vagy báj, ami magáért beszél, amit tanítani kéne nekünk embereknek, az a méltóság, ahogy az öregséget a fájdalmat és a betegséget viseli, az a „leakalappal” fíling, soha nem gondoltam volna, hogy még mindig tanulni fogok tőle és tessék, úgy tűnik egész élete végéig képes lesz arra,hogy tanítson minket, talán ezért is szegődött mellénk évezredekkel ezelőtt ,még ha mi egészen mást is gondolunk, hát persze,hogy a kutya az ember leghűségesebb barátja,mi más, de ezen felül még más is, igazi tanítómester...imádom, amikor a közelemben van és valami fantasztikus erőt ad nekem a gyógyításhoz, ha teheti olyankor egészen közel jön hozzám és biztos vagyok benne, hogy ez idő alatt ő is gyógyul, nem csak mi...

Oda mentem ma reggel majdnem nyitásra, és a kettő közül a szebbiket elhoztam:)

Lassan egy éve,hogy a szomszéd utcába költözött egy család, fiatal szülők két kisgyerekkel hamarosan jött a kutyus is, egy nagyon édes, nagyon vidám , nagyon játékos és energikus vizslababa.

Eleinte sokszor kint játszottunk vele az utcán, ha épp ott volt a gazdival, de egy idő óta nem láttam őt se bent, se kint.
Egyik este mesélte a Zuram,hogy képzeljem csak,  megkötötték a kisvizslát és ez milyen szomorúsággal tölti el őt...onnantól kezdve persze engem is, mert hát milyen dolog már az ilyen, a kutyafáját?
A múlt héten ,egyik koraesti sétánkon, megálltam a kapuban és belestem, hívogattam a láncra vert ebet, aki lassanként előmászott a „ házából” és olyan rossz volt még nézni is, hogy majdnem elbőgtem magamat, de amikor a gazdáját is megláttam, aki a lépcsőn állva nézelődött, akkor a szomorúságom már dühvel párosult, olyannyira,hogy legszívesebben bekiabáltam volna,hogy „ Hé paraszt...!”
De az eszemmel tudtam, hogy ennek nincs itt az ideje és amúgy is, dühből minek...hallgattam magamra és bánatosan haza kullogtam.
Hazaérvén aztán azon gondolkoztam,hogy visszamegyek egy fényképezőgéppel és beküldöm a fotót egy Állatvédő szervezetnek,mert ilyet nem lehet...mire az én Uram csak annyit mondott,hogy nekem ehhez nincs igazán jogom, amíg nem tudom mi is az oka annak,hogy...na de azért csak nem hagyott nyugodni a dolog, úgy éreztem, hogy de igenis van hozzá jogom,hogy megvédjem azt a szegény állatot,csak tudnám a mikéntjét...és aztán beszélgettem erről szombat este egy nagyon kedves ismerősömmel, aki segítőkész volt az ügyben és persze empatikus és elküldte nekem az állatvédelmi tv. ide vágó passzusát, ha rászánnám magam egy bejelentésre...de ezek után is valahogy ambivalens érzésekkel voltam tele tegnap, ott volt bennem, hogy tenném is meg nem is, végül úgy döntöttem hogy kivárok, majd csak lesz valami. És hát lett is :)
Délután Penivel sétára indultam, s a legnagyobb meglepetésemre, a kisvizsla ott állt a kapujuknál belül, szabadon, lánc nélkül :), mellette a gazdija, az anyuka, odamentem azonnal, benyúltam a kerítésen és elkezdtem simogatni Lessinát- mint később megtudtam így hívják a  kisasszonyt-, és persze közben kiderült minden. Vagyis az igazság. A leányzó azért van megkötve pár hete,mert hogy szökik. Igen, tudják jól,hogy nem tudnak vele annyit foglalkozni,mint kellene, de a férj épp lesántult és nem tud vele futni,meg görkorizni és nincsenek kutyabarátok sem, akikkel játszhatna, etc...és akkor én arra gondoltam,amire már azóta gondolok,mióta megláttam ezt az édes kicsi vizslát,hogy mi lenne, ha eljárna futni az én urammal, akinek már régen szíve-vágya, hogy egy vizslával futhasson, de hát Peni mellé nem vihetünk haza egy vizslát, de más állatot sem,csoda hogy a sünit megtűri esténként és nem depizik be tőle...:)
Szó szót követett és ha minden igaz, a hétvégén már rendbe jön a gazdi lába, és akkor hármasban vágnak neki a környező hegyeknek a két fiú és a kutya, és ha Lessinának szimpi lesz az én uram- ami felől nincsenek kétségeim-, akkor kettesben fognak járni hétköznap futni, bizonyám...
Ó, boldog élet, mi vár még reánk...?:)

„ Nem kell-e megköszönnünk Istennek, hogy ilyen csodatévő gyógynövényt adott minekünk? Rövidre szabott életükben az emberek figyelmetlenül mennek el mellette, inkább fájdalomcsillapító tablettákhoz folyamodnak, amelyekből rengeteget vesznek be. De igazán segíteni gyakran csak a mi remek, feledésbe merült gyógynövényeink tudnak.”

Nem tagadom, abszolút Holdmán vagyok, bár azt gondolom ez egy nőnél egyáltalán nem meglepő , sőt, inkább természetes. Ugyanakkor igazából soha nem gondolkoztam még el a Nap és az én kapcsolatomról, attól függetlenül,hogy imádom a naplementéket - bevallom a napfelkeltét már nem annyira, mert utálok korán kelni-, na de kit érdekel igazából az én kapcsolatom a Nappal, nem igaz? Igen, az talán nem is lényeges, mert nekünk valahol csak közvetve van kapcsolatunk, ha már:) A Napnak igazából az élethez van köze, ő táplálja a Földet, fényt hoz nekünk és meleget, éltető energiát, aki nélkül nem lenne élet ezen a kis bolygón, míg a Hold csak egy nagy élettelen tömeg, ami szintén hatással van bizonyos folyamatokra, ld. például ár-apály és tovább... :), ám szerepe elenyésző a Naphoz képest. Legalábbis a Zuram szerint.

Azt mondja nekem E. minap, miután végig csináltuk a „napi rutint”, hogy tudod Évi, én annyiszor hittem azt, hogy a mostban élek, mert tudod az ember elolvassa, hogyan is kell azt, aztán megpróbálja persze eljátszani, de most,hogy újra egészséges lettem, rájöttem,hogy igazából én csak akartam azt, most viszont.... ha például megyek az utcán és megérzek egy illatot, akkor megállok, mélyen magamba szívom és körül nézek, megkeresem a „ gazdáját” és jól megnézem magamnak az illatával együtt :)

Tudod olyan jó minden reggel arra ébredni,hogy boldog vagyok....:)

Látszólag pont azt csinálom amit eddig, de igazából egészen más lett az életem.

Valahogy az ember már akkor tudja, mikor lélekben felkészül rá, hogy jó lesz, de aztán mégis csak akkor az igazi, mikor már ott van és részévé válik, amikor megéli a dolgokat, én úgy mondanám sejtszinten...

Ma végre megint kisütött a nap és találtam a piacon szép tulipánt olcsón, mert én ugyan le nem szedem a virágot a kertemből, pedig jócskán akad belőlük, de képtelen vagyok levágni őket, olyan ez,mint mikor halálra ítélnek valakit és egy vázában éli meg utolsó napjait, de ez persze csak az én hülyeségem, illetve apám volt még ilyen, emlékszem anyám mennyit könyörgött neki, hogy hozzon fel a kertből virágot, soha nem jutott volna eszébe magától, akkor ezt gondoltam, de ma már tudom miért csinálta.

Aztán eljött az április vége , az anyám születésnapja és olyankor virágba borult az egész lakás :)

Van aki az okostelefonjára büszke, nekem olyan nincs és sztem egyhamar nem is lesz, van viszont egy annál okosabb férjem, no meg egy porszívóm...:)

Húsvét hétfőn - miután elengedtem a locsolóimat :) - , elindultunk,hogy megkeressük a budakalászi forrást,amiről Soma ódákat zengett az utóbbi időben a nia órákon, sőt mi több,még ittam is,mert adott belőle kóstolót:)

Minap, kezelés közben rákérdeztem E.-re,hogy mi van már Palibácsival, E. apukájának a cimborájával, mert mióta nem jár hozzájuk, szinte semmit sem tudok róla.

Kiderült, hogy Palibácsi lassan már 3 éve él egy otthonban, a fia intézte a „dolgot”,mert nem volt rá ideje,hogy gondozza az apját, hm...már nagyon régen egyedül élt, amíg el tudta magát látni, addig nem is volt ez gond, de mióta teljesen megvakult ,problémássá vált az élete...

Számolgattuk,mennyi idős is lehet most, 97-re saccoltuk, cca 3 éve láttam utoljára, akkor még náluk szilveszterezett. E. mondta is, hogy majd felhívja a héten a fiát, megkérdezi hogy van az apja és aztán elmegy, és meglátogatja. Mert olyan régen nem látta már...

Aztán tegnap éppen bringázni indultunk volna E.-vel,mikor a postaládából kikandikáló levelet észrevettük.

Pont 10 napja,hogy elment az öreg, élt 98 évet.

E. sírásra görbülő szájjal közölte a gyászhírt, s csak annyit tudott mondani: „ Szegény Palibácsi,hát meghalt. Jaj szegény...”

Történt pedig,hogy nekünk is hozott Húsvétra a nyúl valamit, méghozzá nem is akármit, hanem egy nyulat...vagyis hogy a Kinder Nyulat:)

Lehet,hogy gyerekes dolognak tűnik egy felnőttől,hogy egy másik- esetleg kettő- felnőttnek kindernyuszit ad ajándékba, de szerintem ez a mi családunkban abszolút normális:)

Nos, a Kinder Nyúl egy dobozban jött el hozzánk, elég sok, de nem elég kindercsoki és k.tojás társaságában, valamint némi euróval a zsebében, ami aztán benzinre konvertálódott útközben, a kindernyulak földjéről ugyanis autóval jöttünk egészen idáig.

Látott legalább világot! Így lett belőle Világlátott Kinder Nyúl...

Jó volt végre elutazni, kiszakadni innen egy kis időre és becsöppenni abba a másik világba... ha bele gondolok mi az az 1.100 km, akkor azt mondom, nem távolság, és mégis olyan,mintha egy másik bolygón élnék olyankor,mikor oda megyünk. Nagyon szeretem a Zuram családját, biztos mert ők is szeretnek engem, az egész valahogy nagyon kölcsönös és nem műszmájlis, az a legjobb talán.

Kicsit olyan az érzés ,mint gyerekként  legurulni a hegyoldalban, miközben magadba szívod a frissen lekaszált fű illatát…vagy nem is! Sokkal inkább ahhoz hasonlít, mint mikor alámerülsz a folyó vízében egy forró nyári délután, s csak hagyod,hogy magával vigyen a sodrás…vagy nem is…talán olyan,mint a felhőket fentről lefelé bámulni az égnek a kékjéből, vagy forogni idelent és közben felbámulni az égre, míg teljesen bele nem szédülsz…

Gondoltam, keresek néhány képet a gépen, hogy lássam már végre a tavaszt a kertben, mert már látom ugyan, de ez még csak tavasz-kezdemény és én most többre vágyom,vagyis már sokkal jobban szeretném látni…Mázlim van, találtam egy fényképalbumot.

Tavalyról és áprilisról és a kertről :)

Annyira szép volt az idő szombaton, hogy igazából tényleg volt kedvem bringázni, de hát egyedül én kevés vagyok ahhoz,hogy felszereljem a kereket, így maradt a séta és az azutáni kávésütizés:) Hazafelé jövet viszont megállapítottam,hogy de milyen jól tettem,hogy mégis ezt választottam és nem a tekerést,mert még jól felöltözve is fáztam a végére. Azért ez a kis kandalló milyen jó dolog ilyenkor:) Befészkeled magad mellé egy kád forró fürdő és egy isteni vacsi után, aztán hadd jöjjön A FILM, ami még rátesz egy lapáttal.

Tegnap este többek között az is kiderült,hogy van egy mese, amit érdemes lenne elolvasnom. Persze van még nagyon sok, amit szintén érdemes lenne, de az is majd kiderül, ha így folytatom haladok...nos,miközben erről és még más fontos dolgokról is beszélgettünk a fészbukkkon, M. beírta nekem az alábbi szöveget egy kommentbe ,vajon miért is...?:)

Én pedig most beírom ide, mert megígértem magamnak.És amúgy is.

Nem kötelező olvasmány, de ajánlott...:)

Amennyiben A HÍR igaz és tényleg szép idő lesz a hétvégén, akkor nincs mese, vasárnap el kell indulnom hóvirágnézőbe...ma reggel befelé jövet megállapítottam, hogy a hó leolvadt a hegyről, legalábbis innen lentről nézve nyoma sincs az eddigi hideg fehérségnek. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a helyén már ott pipiskednek a tavasz első kis hírnökei.

És hogy miért vagyok ennyire biztos a dolgomban?

Nos, egyrészt,mert otthon is kibújtak az elolvadt hó helyén a tulipánjaim, másrészt pedig itt toporog a küszöbön a március, harmadrészt idáig érzem a hóvirág illatát...persze csak ha nagyon akarom :)

Történt pedig,hogy Zsófi, a hároméves, kitalálta,hogy Ő bizony Piroska lesz az óvodai jelmezbálon, ami azért is tűnt roppant egyszerű és egyben kivitelezhető ötletnek, mert hogy volt neki otthon piros ruhácskája, kabátkája és sapkácskája, sőt még kosárkája is....ami viszont nem volt neki, az a kalács, a bor és hát a farkas. A nagymamáról egyenlőre ne beszéljünk...

Tegnap este megint láttam egy szép filmet , egy kislányról szólt és a képzeletről, Alizról, a Csodaországról, a felnőttekről és a gyerekekről , a szabályokról és a büntetésről és arról,hogy milyen őrült világban élünk, és hogy a gyermeki fantázia határtalan és hogy az ember alapvetően jóra törekszik, de mégis követ el hibákat, pedig nem akarja, de egy belső hang mégis azt mondja, tedd meg, mert muszáj...jó dolog néha elvonulni a világ elől Csodaországba és ott maradni egy kis időre.

Ide teszem ezt a filmet, mert én is úgy gondolom,hogy így működik az élet.

Hogy így működünk mindannyian...:)

Nincsenek csodák.Energia van...

Hallottam egy interjút Esztergályos Cecíliával tegnap.Sok mindenről mesélt, többek között szóba jött a halál is, de nem is akárhogyan .
Öt évesen azon aggódott, mi lesz vele, ha öreg korára elfelejti,hogy nézett ki gyerekként és ha majd meghal és szembe jön vele a gyerekkori énje, mi lesz, ha nem ismeri fel majd önnön magát ?
Így hát a tükör elé állt és erősen koncentrált magára, azaz a képre...
A riporter kérdésére,hogy mire emlékszik az egészből, azt felelte, a kötényére .
Szép fehér kis kötényke , kék csigákkal…

Írhatnék valami szépet és vidámat, lelkeset és lelkesítőt, de írhatnék bánatosat és lehangolót, depiset és mélyen szántót az életről az élethez, írhatnék szerelemről, vágyról és boldog pillanatokról, barátságról és jócselekedetekről, és persze mesélhetnék gonoszságról, kicsinyességről és kishitűségről, betegségről, aggodalomról és félelemről, mely magába zár és nem ereszt, és persze gyógyulásról és elengedésről, írhatnék a csodákról, a mindennapiakról...

Mert mi másról írhatna az ember egy hétköznap délután,mint a mindennapokról, amelyek tele vannak a szépséggel és a rúttal, örömmel, bánattal, emberséggel és embertelenséggel és persze könnyekkel...

Nagyon sok Andersen mesét hallgattam gyerek koromban, mondhatni a meséin nőttem fel, és bevallom sokszor elsírtam magam, miközben hallgattam őket. Torokszorító mesék ezek mind. És mégis, ha csak tehettem, újra és újra meghallgattam őket, a Rút kiskacsa, a Kis gyufaárus lány, a Kis Hableány, A rendíthetetlen ólomkatona meséje és még sorolhatnám őket napestig, melyek voltak a kedvenceim.

Tegnap láttam egy dán filmet, ami Andersen ifjúságáról szólt, vagyis inkább arról,hogyan lett belőle mese író. Hihetetlen fantáziáját mi másra is fordíthatta volna,mint éppen erre?

S hogy miért írt szomorúbbnál is szomorúbb meséket, arra választ kapunk a fimből.

Ha bohócot látok a cirkuszban, mindig sírni támad kedvem.

Valamiért ez ugrott be tegnap este is...