Nem tagadom, abszolút Holdmán vagyok, bár azt gondolom ez egy nőnél egyáltalán nem meglepő , sőt, inkább természetes. Ugyanakkor igazából soha nem gondolkoztam még el a Nap és az én kapcsolatomról, attól függetlenül,hogy imádom a naplementéket - bevallom a napfelkeltét már nem annyira, mert utálok korán kelni-, na de kit érdekel igazából az én kapcsolatom a Nappal, nem igaz? Igen, az talán nem is lényeges, mert nekünk valahol csak közvetve van kapcsolatunk, ha már:) A Napnak igazából az élethez van köze, ő táplálja a Földet, fényt hoz nekünk és meleget, éltető energiát, aki nélkül nem lenne élet ezen a kis bolygón, míg a Hold csak egy nagy élettelen tömeg, ami szintén hatással van bizonyos folyamatokra, ld. például ár-apály és tovább... :), ám szerepe elenyésző a Naphoz képest. Legalábbis a Zuram szerint.

Ó,hogy én még mindig nem tudok férfi aggyal gondolkozni, mindig csak azok a hülye érzelmek, amelyek eltakarják a racionalitást a szemem elől...

Szóval, szombat este erről beszélgettünk vacsora közben, miközben kint ücsörögtünk a Szuper Hold alatt...ami ugye nem volt ránk hatással.:)

A beszélgetés viszont úgy tűnik volt. Rám legalábbis. Ma éjjel ugyanis elég „érdekes” álmom volt.

Reggel volt és én indultam a munkába, de még valamiért el kellett ugranom az állatorvoshoz, akivel aztán együtt indultunk el, s mikor kiléptünk a rendelőből, meglepve tapasztaltam, hogy milyen sötét van ahhoz képest,hogy délelőtt 10 óra körül járt már az idő, ugyanis éjszakai sötétségbe borult a Föld. Ám ez valahogy nem tűnt fel neki, csak nekem. Kémlelni kezdtem az égboltot, ami teljesen tiszta volt, sehol egy felhő, csak a csillagok, Hold sehol, és körben a horizonton furcsa fényjelenségek zajlottak, olyan volt az egész,mint egy tűzijáték, ahol már fogyóban van ugyan a lövedék, de azért akad még, egyre több hulló csillag jelent meg körülöttem,miközben hazáig futottam ,beléptem a lakásba és mondtam a férjemnek,hogy nézze már, milyen nagy a sötétség odakint,meg hogy potyognak a csillagok, mire ő is kinézett az ablakon, de akkor meg hirtelen nappali világosság lett odakint, majd pár másodperc múlva ismét sötétségbe borult minden és nem csak kint, de még odabent is. És akkor már nagyon féltem...

És aztán szerencsére felébredtem, és az álom tova szállt.

Reggel azonban nagyon élesen emlékeztem az álmomra és azon töprengtem, mi lehetett az oka az éjszakai gondolataimnak, ennek a világvége hangulatnak? Nem találok rá semmi magyarázatot, egyedül a szombat esti beszélgetést.

Lehet,hogy így akart meggyőzni az Univerzum arról,hogy eztán igenis jobban kell tisztelni a Napot ? Mert hogy a Jin meg a Jang, ugye...kell az a fránya egyensúly az életünkhöz,nincs mese :)