Lassan egy éve,hogy a szomszéd utcába költözött egy család, fiatal szülők két kisgyerekkel hamarosan jött a kutyus is, egy nagyon édes, nagyon vidám , nagyon játékos és energikus vizslababa.

Eleinte sokszor kint játszottunk vele az utcán, ha épp ott volt a gazdival, de egy idő óta nem láttam őt se bent, se kint.
Egyik este mesélte a Zuram,hogy képzeljem csak,  megkötötték a kisvizslát és ez milyen szomorúsággal tölti el őt...onnantól kezdve persze engem is, mert hát milyen dolog már az ilyen, a kutyafáját?
A múlt héten ,egyik koraesti sétánkon, megálltam a kapuban és belestem, hívogattam a láncra vert ebet, aki lassanként előmászott a „ házából” és olyan rossz volt még nézni is, hogy majdnem elbőgtem magamat, de amikor a gazdáját is megláttam, aki a lépcsőn állva nézelődött, akkor a szomorúságom már dühvel párosult, olyannyira,hogy legszívesebben bekiabáltam volna,hogy „ Hé paraszt...!”
De az eszemmel tudtam, hogy ennek nincs itt az ideje és amúgy is, dühből minek...hallgattam magamra és bánatosan haza kullogtam.
Hazaérvén aztán azon gondolkoztam,hogy visszamegyek egy fényképezőgéppel és beküldöm a fotót egy Állatvédő szervezetnek,mert ilyet nem lehet...mire az én Uram csak annyit mondott,hogy nekem ehhez nincs igazán jogom, amíg nem tudom mi is az oka annak,hogy...na de azért csak nem hagyott nyugodni a dolog, úgy éreztem, hogy de igenis van hozzá jogom,hogy megvédjem azt a szegény állatot,csak tudnám a mikéntjét...és aztán beszélgettem erről szombat este egy nagyon kedves ismerősömmel, aki segítőkész volt az ügyben és persze empatikus és elküldte nekem az állatvédelmi tv. ide vágó passzusát, ha rászánnám magam egy bejelentésre...de ezek után is valahogy ambivalens érzésekkel voltam tele tegnap, ott volt bennem, hogy tenném is meg nem is, végül úgy döntöttem hogy kivárok, majd csak lesz valami. És hát lett is :)
Délután Penivel sétára indultam, s a legnagyobb meglepetésemre, a kisvizsla ott állt a kapujuknál belül, szabadon, lánc nélkül :), mellette a gazdija, az anyuka, odamentem azonnal, benyúltam a kerítésen és elkezdtem simogatni Lessinát- mint később megtudtam így hívják a  kisasszonyt-, és persze közben kiderült minden. Vagyis az igazság. A leányzó azért van megkötve pár hete,mert hogy szökik. Igen, tudják jól,hogy nem tudnak vele annyit foglalkozni,mint kellene, de a férj épp lesántult és nem tud vele futni,meg görkorizni és nincsenek kutyabarátok sem, akikkel játszhatna, etc...és akkor én arra gondoltam,amire már azóta gondolok,mióta megláttam ezt az édes kicsi vizslát,hogy mi lenne, ha eljárna futni az én urammal, akinek már régen szíve-vágya, hogy egy vizslával futhasson, de hát Peni mellé nem vihetünk haza egy vizslát, de más állatot sem,csoda hogy a sünit megtűri esténként és nem depizik be tőle...:)
Szó szót követett és ha minden igaz, a hétvégén már rendbe jön a gazdi lába, és akkor hármasban vágnak neki a környező hegyeknek a két fiú és a kutya, és ha Lessinának szimpi lesz az én uram- ami felől nincsenek kétségeim-, akkor kettesben fognak járni hétköznap futni, bizonyám...
Ó, boldog élet, mi vár még reánk...?:)

 

 

Reményik Sándor:
Ne ítélj 
 
Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő. 

S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.