Hallottam egy interjút Esztergályos Cecíliával tegnap.Sok mindenről mesélt, többek között szóba jött a halál is, de nem is akárhogyan .
Öt évesen azon aggódott, mi lesz vele, ha öreg korára elfelejti,hogy nézett ki gyerekként és ha majd meghal és szembe jön vele a gyerekkori énje, mi lesz, ha nem ismeri fel majd önnön magát ?
Így hát a tükör elé állt és erősen koncentrált magára, azaz a képre...
A riporter kérdésére,hogy mire emlékszik az egészből, azt felelte, a kötényére .
Szép fehér kis kötényke , kék csigákkal…

Nekem is van egy képem magamról öt éves koromról, ami az én kedvencem, igaz, egy fekete-fehér fotóról van szó, nem emlékképről.
A riport elhangzása óta azon gondolkozom,hogy ha majd szembe jövök magammal odaát, én vajon felismerem-e magam?
Mert hogy igazából egy tűpettyes piros bársony köpenyben állok a kerti asztal tetején, de ezt csak anyám mesélte el jóval később,mármint a színét…

Nekem valamiért soha nem jutott eszembe a halál akkoriban.
Viszont abban biztos vagyok,hogy anyu felismer majd engem és remélem én is őt. És még az se lesz baj, ha a köntöst nem viszem magammal…