Írhatnék valami szépet és vidámat, lelkeset és lelkesítőt, de írhatnék bánatosat és lehangolót, depiset és mélyen szántót az életről az élethez, írhatnék szerelemről, vágyról és boldog pillanatokról, barátságról és jócselekedetekről, és persze mesélhetnék gonoszságról, kicsinyességről és kishitűségről, betegségről, aggodalomról és félelemről, mely magába zár és nem ereszt, és persze gyógyulásról és elengedésről, írhatnék a csodákról, a mindennapiakról...

Mert mi másról írhatna az ember egy hétköznap délután,mint a mindennapokról, amelyek tele vannak a szépséggel és a rúttal, örömmel, bánattal, emberséggel és embertelenséggel és persze könnyekkel...

A könnyekkel, melyek nehezen apadnak el,mikor sírunk és siratunk, vagy csak csendben nyeljük őket, de néha épp ellenkezőleg, csakúgy kicsordulnak a jókedvünk miatt...

Mert mára Ők is nehezen tudják követni ezt a mindennapi libikókát.