Ma reggel arra ébredtem,hogy fázom...

Az első gondolatom az volt,hogy Peni kint volt egész éjjel a kertben és biztosan megfagyott már, ó jaj! Persze este háromszor játszotta el velem,hogy bejött, majd azon nyomban sarkon is fordult és a maga módján „kikéredzkedett”, vagyis olyan előadást produkál, hogy senki el nem hinné,aki ismeri, hogy ilyet is tud. Hangosan morogni kezd, mint egy veszett kutya, aztán hatalmasokat sóhajtozik és végül olyan elánnal liheg,hogy az ember azt hinné, egy perc és itt a vég...nem lehet kibírni , esküszöm. Persze,hogy inkább kiengedem, miközben fáj a szívem érte...de lehet,hogy nem is miatta fáj, hanem magam miatt. Neki kint a jó, ha kint akar lenni, hagyni kell. A baj inkább velem lehet. Szeretem tudni magam mellett, hallani ahogy elalszik, ahogy szuszog, és lefekvés előtt lábujjhegyen odaosonni hozzá és picit még nézni,ahogy álmodik.

Jó ideje már,hogy nehezebben lélegzik, hamar kifárad, lerövidültek a séták , de mostanában kiszámíthatatlan is lett, olyan,mint ha megint tombolnának a hormonjai, nyüszög kint a kertben és alig várja a sétákat, ha meglátja a pórázt, szökell örömében,mint egy kecske, az utcán órákon keresztül képes szaglászni a fűben és a fák tövében, ha pedig szembe jön Samu, a nagy macsó hátsó-szomszéd-eb, akkor egyszerűen nem bír magával.

Tényleg nem tudom eldönteni,hogy mi lehet a kintalvás oka, a benti meleg, vagy a hormonok, de az isten áldja meg, ma tölti be a tizenhármat, akárhogy is számolom, ez emberévben minimum kilencvenhat...ennyi idősen, télvíz idején nem lenne jobb odabent a melegben bóbiskolni a kályha mellett,mint ...?

Kérdem én...