Tíz éve már,hogy azon a meleg októberi reggelen az apám lement a kertbe, s amikor visszajött, sápadt volt az arca és zihált…azt mondta rosszul lett, én pedig rohantam, az ágyához cipeltem, ő lefeküdt, én megfogtam a kezét, ő rám nézett és aztán meghalt…az anyám meg csak állt az ablaknál és nem értett semmit, mert nem akarta érteni a halált.
Tíz éve már,hogy az apám megtanított arra,hogy így is lehet…hogy úgy is meg lehet halni, ahogy éltünk, egyszerűen csak szóvá tenni a dolgot,nem szégyellni ha valami fáj, kérni és megfogni a másik kezét,hogy ne legyünk egyedül, legalábbis azt gondolni, ha fogják a kezünket akkor könnyebben megy még a halál is, aztán csak lefeküdni, és szembe nézni a másik világgal, de úgy,hogy közben még ideát fogom a másik kezét.
Igazi köztes állapot.
Igen, az apám nem tett mást, mint átközvetített. Azt hiszem ennél szebb és ragyogóbb ajándékot soha nem kaptam tőle, pedig egész életében igyekezett a kedvemben járni. Akkor és ott - és persze azóta is- ,akit igazán, lelkem mélyéből sajnáltam és akiért hullattam a könnyeimet azon az órán, az az anyám volt mégis csak…jaj anyu! Ha akkor oda ültél volna mellénk...annyira sajnálom, hogy neked nem sikerült…