Szeretem a Húsvétot, már kicsi gyerekkorom óta.
Akkoriban talán a kis fehér szőrgombóc nyuszik jelentették az igazi boldogságot, no meg a finom kötözött sonka, a kalács és kakaó, és persze a tojásfestés öröme, melyet játéknak tekintettem mindig, hiszen apámmal együtt alkothattam...
Mikor aztán nagylány lettem, és jöttek a locsolók, akkor ez tette széppé az ünnepet. A várakozás ünnepe lett belőle. Sokat nevettem velük, s ők velem...aztán hirtelen valami megváltozott.
Azt mondják az ember akkor lesz igazán felnőtt,amikor elmennek a szülei. Hogy én felnőttem-e igazán anyámék halála után, abban a mai napig kételkedem, egy biztos, hiányoznak. Nagyon is. Sőt,még annál is jobban, de megtanultam elfogadni a halálukat és együtt élni a hiányukkal.
Hogy hiszek-e a feltámadásban? Nem tudom. A találkozásban azonban igen.
Egyszer majd ott leszünk mind együtt megint, körül üljük a nagy asztalt és nem győzünk majd mesélni egymásnak, mi minden történt velük és velem, azóta, amióta elmentek.
Ha még élnének és itt lennének velem, biztos örülnének nekem most is, hogy valahol folytatom az életüket,hogy vidám maradtam és szeretem az életet.
Az utóbbira ők tanítottak, az előzőt talán örököltem tőlük. Illetve apámtól, akinek arcán mindig mosoly ült.
Tele voltak szeretettel és azt nem vitték magukkal a sírba.
Itt hagyták nekem, s én megpróbálok vele bánni, adni belőle sokat és befogadni azt.
Most azon gondolkodom, vajon direkt intézte -e úgy a Jó Isten,hogy a Húsvét pont a tavasz ünnepe lett?
Azt gondolom igen.
A tavasz az újrakezdés és a szerelem ideje, s ha így vesszük, a feltámadásé is.
Ilyenkor újra megtanuljuk szeretni a világot, ha véletlenül a tél sötét hidege elfeledtette volna velünk...újra tanulunk élni, s ha van egy csöpp eszünk, akkor nem gondolunk a halállal...
