Nagyon megijedtem,mikor megláttam a rémületet a szemében,és próbáltam neki segíteni, de nem bírtam, pánikolt szegény állat, fejét és szemét forgatta jobbra és balra, magam sem értem,miért nem szagolt bele a levegőbe, csak annyit kellett volna tennie pedig, de még fiatal és tanulatlan lehet, gondoltam azért....

Látásból ismerem őket.Találkoztam velük már sokszor délidőben, vagy az "étterem" felé menet,vagy pont fordítva, szépek mindketten, a lány és a fiú is, tán anya és fia lehet, vagy egy pár, nem érdekes...magasak, gyönyörű nemes tartás , hibátlan testalkat, figyelmes tekintet, okos szemek...

Régen nem szerettem a boxereket, azt gondoltam róluk, csúnya állatok,az a nyomott orr és a nyál, aztán egyszer csak másképp kezdtem nézni őket és azóta szépek nekem ők is és nagyon kedvesek. Tomi , mert így hívják, nos Ő egyszerűen gyönyörű példány. A lány, akivel sétálni járnak, számomra jelentéktelen teremtés volt egészen a múltkori esetig,akkor ugyanis nagyon megharagudtam rá,mert felelőtlen. Nem figyelt rájuk, csak magával volt elfoglalva, a fülén lógott az a rohadt telefon és kisétált a kastély kapuján anélkül,hogy hátra nézett volna, ment be egyenesen az erdőbe, hátra se nézett...a két kutya mire észbe kapott, a gazdi már messze járt. Tomi kétségbe esve kereste a nőt, aztán neki iramodott lefelé a hegyoldalban, egyenesen átrohant az autók között,én hiába kiabáltam utána és fütyültem, a kétségbe eséstől nem hallott. Bénán álltam ,míg vártam rá, drukkoltam,hogy visszajöjjön és mikor megláttam,hogy vágtat visszafelé, kicsit megnyugodtam, aztán még inkább megijedtem de az autós szerencsére időben fékezett...Ő pedig jött felém kétségbe esett pofával  nézett a semmibe, és én elé álltam, és mutattam neki az irányt, merre menjen. És ő végre rám nézett és nem tudom mennyi idő telt el, csupán egy töredéknyi pillanat lehetett csak, de megértett. "Fuss Tomi, fuss!", kiáltottam és mutattam neki az irányt, ő pedig még vissza-, visszanézett,hogy biztos-e, én pedig bólogattam és biztattam,hogy jó az az irány...

Eltelt néhány hét,mióta nem találkoztunk, csak messziről láttam őket talán ha kétszer  azóta,de tegnap szembe jöttek. A lány hátul bandukolt,valamit olvasgatott, közöttük a szuka és Tomi legelöl, én pedig siettem, egyedül voltam az erdei úton, nem igazán szeretek egyedül lenni...és akkor Tomi észrevett és egyenesen hozzám futott és a térdemhez nyomta az orrát. Megálltam, és hagytam,hogy megköszönje a múltkori dolgot, egy kis fülvakarás, egy kis doromb viszonzásképp, ő pedig fúrta be magát..., a lány döbbenten nézte, aztán rá szólt,”Nem szabad Tomi!”, de én csak intettem felé, hagyja...nem szóltam, nem beszéltem,  ugyan minek?

A hála elveszti értelmét, ha magyarázni kezdjük a miérteket...szétroppan könnyen apró darabokra,akár az öröm és a boldogság érzete.