Ma reggel az álom és az ébrenlét határán jártam éppen ,mikor meghallottam Peni nyüszögését odakint az ajtóban, a furcsa az volt, miután beengedtem,hogy egy kis hasvakarás és jóízű doromb után sem akart visszamenni a kertbe, pedig mostanában az éjszakákat kint tölti, ami rá egyáltalán nem volt jellemző  az elmúlt 13 évben .Tegnap este ,mikor mint sokadszor mostanában, ismét csak ezen rágódtam, hirtelen az jutott eszembe,talán nincs is semmi baj, csupán megzavarhatta ez az őszies tavasz,na de ki gondolta volna még akkor, hogy ma reggel majd meg arra ébredünk, hogy közelít a tél...?

„A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
     S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
     Mint a kis nefelejcs, enyész”


Fura egy érzés, ahogy rátelepszik a lélekre az idő.
Szinte érezni lehetett ma reggel a tél leheletét, csendben jött, szótlanul  kúszott felém, s mikor oda ért a kertembe,egy másodperc töredéke alatt felborította a rendet. Az eszemmel már tudom , hogy az élet része az állandó változás, de most nem akarom...felőlem maradhatott volna még kint,  túl a kerítésen, túl a hegyeken, messze innen, amíg csak a szem ellát, valahol odaát...

Ilyenkor minden olyan távoli lesz hirtelen...