Meséli K., hogy jövőre már nem a közvetítő cégtől kapják az adatrögzítőket, hanem kötelezővé teszik nekik,hogy közmunkásokat kell foglalkoztassanak. K. kivan, mert tudja,hogy az a három stabil ember, aki minden évben jön hozzájuk, gyorsan és pontosan dolgozik, így aztán félő,hogy semmi sem lesz meg időben...K. számol. Vajon hány közmunkással fogja tudni kiváltani a három stabil munkaerőt? 10, 15? És ha igen, hová ülteti őket? Se annyi asztal, se annyi gép…biztos,hogy ez a jó megoldás?

E. meséli,hogy nagy leépítések várhatók náluk. Hát persze,hogy a bankoknál is vége jó a világnak, nem tudnak már annyi embert eltartani ők sem, ha az állam így szorongatja a töküket.Már pedig azt teszi…vajon az a sok ember,aki kikerül majd az utcára, hová megy dolgozni…? És egyébként is, biztos jó lesz ez a büdzsének? Mert azért valljuk be, ők legalább rendesen adóztak és fizették a járulékokat, a magas bérek után.

E. még hozzá teszi,hogy a barátnője is panaszkodik, mert a férjét is áthelyezték, mázlija van,hogy nem rúgták ki a tévéből, az eddigi helyett jutott neki egy raktáros állás. Nagyot bukott, de legalább még van munkája. A barátnő szomorú és ideges, fogalma sincs, mikor következik ő, aki szintén a tévénél dolgozik, csak ő az államinál.

Én pedig mondom a zuramnak, hogy E. és K . miket mesélt, várom az együtt érző szavakat, de csak egy fanyar mosolyt kapok cserébe és mellé még ezt a kis rövidkét:

„Görög karrier”