Kimegyek reggel, kapargatom a jeget a szélvédőről, egyszer csak látom,ahogy közeledik a járdán egy pici beagle kutyus, nézem, nincs rajta nyakörv, várom,hogy felbukkanjon a gazdi az utcasarkon, de senki, hát hogy is engedhetném tovább, naná,hogy megszólítom, ő pedig behúzott farokkal, de odajön hozzám, és néz rám azokkal a bánatos szemekkel, leül a lábamhoz, én simogatom,ahol csak érem, ő pedig bele simul a tenyerembe, már tudom,hogy nem engedhetem el, és ezt ő is tudja, na de hova vele? Be nem jöhet, Peni kiborul, kint pedig nem hagyhatom, nekem munkába kéne már menni, de az most nem is igazán érdekel, és akkor egyszer csak hirtelen bevillan az érzés és egy kép a kis beagle-ről, aki már jó ideje elveszett, az volt ilyen barátságos babakutya, de hát az olyan pici volt , ez meg itt már jóval nagyobb, de hát ki tudja,hátha...?És már zárom is az autót és indulok, se póráz nincs nálam, se más amivel magam mellett tarthatnám, de nem is kell, jön mellettem, kacsázik a lábaim körül és én már majdnem futok, mert annyira szeretném, hogy igaz legyen...és a néni csak zokog és közben mondja és mondja ,hogy ez nem lehet, hogy októberben tűnt el, és ő már feladta, már nem hitte el , pedig volt aki mondta, hogy van olyan,hogy létezik,hogy visszatér több hét után is, és jaj az unokája mennyire fog örülni neki,hogy Folti haza jött és én is nyelem vele együtt a könnyeim, és együtt örülök vele, mert én is jól tudom milyen érzés az,amikor haza hozzák az elveszett bárányt...az ilyesfajta érzések egy szempillantás alatt előhívhatók a mélyből, magam sem gondoltam,hogy ennyire...