Szombaton sikerült megnéznem a legszomorúbb kutyás filmet, ami egészen más volt, mint az eddigiek, amit valaha is láttam. Igaz történet egy kutyáról, aki élete végéig várja vissza halott gazdiját, de hát hogyan is lehetne elmagyarázni egy hűséges ebnek,hogy akihez az életét kötötte, az örökre távozott a a vadászmezőkre?

Nagyon ritkán adódik olyan szituáció az életünkben, hogy azon gondolkoznánk el, mit érezhetnek azok az állatok,akik árván maradnak...

Komolyan megsirattam Hachikot, nem szégyellem bevallani.

Azt sajnálom csak, hogy nem egy eredeti japán film készült a történetből, de helyette ez is megteszi.

A film legvégén minden esetre megtudjuk,hogy Hachiko bronzszobra ma is ott áll a Shibuya állomáson, Japánban. Hm...

  Upgrade! (mert hogy mire jó a blogolás többek között?:)

Alouette jelezte,hogy igenis létezik az eredeti japán film, Hachiko monogatari címen.

Rákerestem, és tényleg...

A vasárnap esti filmből pedig kiderült,amit eddig is sejtettem,hogy a fáknak is van lelkük. Mégpedig nem is akármilyen...

Nagyon kedves és szép történet egy családról, ahol az apa hirtelen halála után egy fa adja vissza a reményt az egyedül maradt gyerekeknek és az édesanyának, és bizony el kell ismernünk,hogy a gyermeki fantázia túlszárnyal minden képzeletet, ami nekünk megmarad felnőtt korunkra és ha elhisszük nekik,hogy nem arra születtünk,hogy szomorkodjunk egy életen át, hanem a boldogságra, akkor akár még sikerülhet is.

Végül is minden a hiten alapul, akárhonnan is nézzük a dolgokat...