Felkerültek a nagyszobában  végre a függönyök, egészen más lett tőlük a  lakás hangulata. Kicsit lezárja a kinti világot, miközben színesebbé teszi a bentit. Ahogy vasaltam őket, megint eszembe jutott az anyám, mikor először megmutatta a kincseit. Ott őrizte már legalább 50 éve az ágyneműtartójában, hihetetlen,hogy ennyire eldugta a világ szeme elől, s lopva adta akkor is a kezembe őket, mondta, nálam biztos jó helyen lesznek...azt hiszem, koranyáron újra lekerülnek majd, és hagyom, hogy a napfény és a levegő szabadon áramoljon majd kintről befelé, de addig nem akarom. Addig hagyom, hogy keretet adjon a kinti világnak ez az aranyszálakkal átszőtt lila brokát...

Amúgy pedig tele vagyok várakozással, a naptáram szép lassan telik befelé, szinte minden hétvégére van valami izgalmas programom, egy találkozás, egy ünnep, egy-egy újdonsággal teli felfedezés. Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon szeretek várni, mert ez idő alatt tudok fejben és lélekben is rákészülni a dolgokra. Mindenhez idő kell, a felkészüléshez és aztán majd a feldolgozáshoz is.
Valahogy az jutott ma reggel eszembe,míg várakoztam a gumisnál az autómra,hogy mire tavasszal visszatérek majd oda a nyári garnitúrával,  mennyi mindent mesélhetnék  ennek az embernek,persze ez csak egy buta gondolat volt, mert  kit érdekelnek az én történéseim, azokon kívül, akik közel állnak hozzám, jó helyen vannak ezek a dolgok idebent, akár a függönyök voltak anno,  az anyám ágya alatt.

Mindnyájunknak vannak kincsei, amit féltve őrzünk, aztán ha eljön az ideje, tovább adjuk őket. Ezek adnak keretet a mi kis világunknak, miközben beragyogják az életünket, akár az arannyal átszőtt lila brokát …