Mikor gyerek voltam és apám meggyújtotta a csillagszórókat a karácsonyfán, akkor anyám imádkozni kezdett, hangosan és érthetően mondta a fohászt szépen sorban a halottakért, mindazokért,akik már nem lehettek velünk akkor és ott, és én persze türelmetlenül vártam, hogy vége legyen már az imának, a mennybőlazangyalnak  és végre kibonthassam az ajándékaimat. Ahogy nagyobb lettem és már én is ajándékokat készítettem a fa alá, a türelmetlenségem párosult az ajándékozás örömével, azaz a mit-szól-majd-hozzá-ha-kibontja-végre érzés is beköltözött a karácsonyfa alá.

És mióta ők elmentek, már nekik gyújtom a csillagszórót,az apámnak és az anyámnak és értük és helyettük is imádkozom, mert nélkülük és velük megtanultam,hogy mennyire fontossá tud válni, hogy lélekben velem legyenek mindazok, akiket egyszer is megszerettem, s mindeközben magamban hálát rebegek az égieknek,hogy mégis csak velem maradtak, persze jobb lenne, ha még most is az apám gyújtaná a csillagszórót és az anyám mormolná az imát, de el kell fogadni azt a tényt,hogy a földi lét véges, és hogy akit a szívünkbe zárunk az velünk marad míg csak élünk.Idelent és aztán odaát is.

Az idő múlásával a lélek és az elménk is elcsendesedik, rá kell jönnünk, hogy nincs miért lázadozni, legalábbis nem érdemes az ellen, amit nem tudunk megváltoztatni.Meg kell tanulni együtt élni  a halottainkkal, nincs más választásunk...