Sok év távlatából az emlékek legtöbbször megszépülnek, úgy is mondják, csak a szépre emlékezünk...de az is igaz,hogy visszatekintve és újra átélve a múlt szerelmeit, rájövünk, mennyire naivak is tudtunk lenni.

"Hittem szép szavadnak, mégis megcsalál..."

Mennyire igaz, hogy a válaszok előbb vagy később mindig megérkeznek, leginkább akkor,mikor legkevésbé számítunk rájuk. Nem csak a magunk tévedéseit látjuk tisztán ilyenkor , hanem a másikét is, egyszer csak ott áll előttünk lecsupaszítva az ember a maga félelmeivel, s akkor végre rájövünk, hogy a másik nem előlünk, csakis maga elől menekült.

Ó, Ti büszke férfiak és Ti nők, hajaj! Az élet játékaiban ugyanúgy fontos lenne a fairplay, mint a játékasztalnál, mert a csalással megszerzett nyereség hamar értéktelenné válik és ezek a veszteségek már soha többé nem pótolhatók.

Az érzéseink elől elbújni nem lehet örökké, elfojtani sem érdemes őket, egyszer úgyis eljön a pillanat, mikor előtörnek, de akkor már legtöbbször késő.

A magunk által generált félelem - spirálból kiszállni felér ugyan egy megtisztulással, csak egy bökkenő van az egészben, hogy addigra elvész a kapcsolat alappillére, a bizalom.

S aztán egy életen át lehet vezekelni azért, amit egyszerűen is megoldhattunk volna és onnantól kezdve,hogy letettük a mázsás köveket, élünk megint csak abban, ami elől eredendően elmenekültünk. Na de hová vezet az örökös menekülés saját magunk elől, ha nem pont ide?

Micsoda csúf paradoxon ez már megint...

„ Nemrég még csak néma tekintetekben nyilvánult a szerelem, olyanok voltak e tekintetek, mintha milliárd hangya mászkálna az ember testén; égetők, de tüzük édes zsibongást okoz; azután a kézérintés jött, a "költészet kapcsa", kéz kezet fog, mintha két puha fészek tapadna egymáshoz... milyen csodálatos villanysodrony szívtől szívhez. Most már a csókoknál vannak. A mama a másik szobában (...), akkor aztán meg van engedve a lopás. Hiszen a szerelem maga lánc, s ha már valaki úgyis láncon van, hadd legyen legalább igazi tolvaj. „

/ Mikszáth Kálmán /