Minap, kezelés közben rákérdeztem E.-re,hogy mi van már Palibácsival, E. apukájának a cimborájával, mert mióta nem jár hozzájuk, szinte semmit sem tudok róla.

Kiderült, hogy Palibácsi lassan már 3 éve él egy otthonban, a fia intézte a „dolgot”,mert nem volt rá ideje,hogy gondozza az apját, hm...már nagyon régen egyedül élt, amíg el tudta magát látni, addig nem is volt ez gond, de mióta teljesen megvakult ,problémássá vált az élete...

Számolgattuk,mennyi idős is lehet most, 97-re saccoltuk, cca 3 éve láttam utoljára, akkor még náluk szilveszterezett. E. mondta is, hogy majd felhívja a héten a fiát, megkérdezi hogy van az apja és aztán elmegy, és meglátogatja. Mert olyan régen nem látta már...

Aztán tegnap éppen bringázni indultunk volna E.-vel,mikor a postaládából kikandikáló levelet észrevettük.

Pont 10 napja,hogy elment az öreg, élt 98 évet.

E. sírásra görbülő szájjal közölte a gyászhírt, s csak annyit tudott mondani: „ Szegény Palibácsi,hát meghalt. Jaj szegény...”

Én meg csak álltam ott és persze sajnáltam én is, de igazából azt sajnáltam,hogy E. elkésett a látogatással. Nem, nem az öreget,mert gondolom, neki már jó. Nagyon jó. Nem tudom hogyan teltek az utolsó évei,hetei,napjai, de bízom benne,hogy neki odaát már sokkal jobb.

És ezt E.-nek is megmondtam, és azt is,hogy ezt nem vigaszként szántam, mert azt gondolom,hogy Palibácsi ritka szerencsése ember volt, hiszen 98 évet élt, amit nagyon kevesen mondhatnak el magukról „odafent”, és biztos vagyok benne,hogy nagy csodálattal vették körül mikor megérkezett és azóta is csak ül ott szerényen közöttük és mesél nekik, mi minden történt vele ez idő alatt, és ha majd egyszer a végére ér az ő itteni történetének, biztos vagyok benne,hogy úgy fejeződik majd be a mese, hogy az életben többek között az a nagyszerű,hogy ha éppen úgy adódik, akkor a halál maga lehet a megváltás...